Körbenövi az élet

"ELVÁLTAK EGYMÁSTÓL, MINT ÁGTÓL A LEVÉL." UGYE ISMERŐS AZ IDÉZET?

Egy szerettünk elvesztése, egy kapcsolat szívet sajdító vége, egy barátság megszakadása, egészségünk megromlása, jövőképünk, az állásunk, egy álmunk, az identitásunk egy részének elvesztése olyan kihívások elé állít minket, amikkel sokszor nem könnyű megküzdeni.

Újra kell értelmezni a jelent, néha a múltat is, és újra kell festeni a jövőt, amiben az, akit/amit elveszítettünk, már nincs benne - még ha nagyon is benne van, csak már máshogyan, idővel átfogalmazódva.

Adódhat olyan pont, amikor azt érezhetjük, lehajtjuk a fejünket és térdre rogyunk - különösen ha a veszteség váratlanul és hirtelen ért minket, vagy sok veszteség jön gyors egymásutánban.

Ha nem becsukjuk a szemünket és elfordulunk, hanem hagyjuk fájni, érlelődni magunkban, a veszteség a különböző szakaszok során megszelídül és végül olyan lesz, mint egy leszakadt ág után a görcs a fában - örökre ott marad, de

körbenövi az élet. 

A veszteségfeldolgozás során a béna tompultság után lecsap a düh: előbb a másik, a körülmények, az egész világ felé irányul agressziónk, majd önmagunk felé, bűntudat formájában. Ezt követően érkezik a bánat: az otthonunk mozdulatlan, depressziós hellyé válhat egy időre.

Ezekben a szakaszokban hasznosak lehetnek:

• a kezdeti tompultság idején valaki, aki megetet, ha kell, elaltat

• egy felmosónyél vagy bokszzsák - bármi, ami segíthet abban, hogy érezzük a testünkkel is a dühünket

• valaki, aki századszorra is meghallgat minket

Egy idő után indul tovább az élet, már nem annyira fáj, tudunk mosolyogni is, új élményeket szerzünk, aminek már nincs kapcsolata a veszteség előtti helyzetünkkel. Új emberek jönnek az életünkbe, akik már nem ismerik azt a régi életünket.

Nők és férfiak gyakran eltérően dolgozzák fel a veszteséget: a nők sírnak, újra és újra kibeszélik magukból az érzések kavalkádját, míg a férfiak némán, magukba zárva viselik, és hamar keresnek valamit, ami kifele húzza őket a helyzetből, hogy mielőbb visszanyerjék a kontrollt.

A NŐ   

Állok és állok és állok, és áll a lelkem is, mert meghalt kicsit. Nem értem, mi történik és miért. Semmihez sincs erőm, bénult vagyok. Sírok, de semmit se segít, valami bennem megszakadt. Nem hiszem el. Csináljuk vissza, legyen újra tegnap. Rám zuhan, hogy ez a valóság, úgyhogy inkább alszom, mert nem jó ébren lenni. Felkelek és van egy töredék másodperc, amikor még jó minden, csak egy fél leheletnyi idő, aztán jön az az érzés a gyomromba és tudom, hogy lecsapott a rémálom, csak már nem alszom, ez a valóság. Tényleg megtörtént. Enni nem tudok, túl sok a zaj, most hagyjon mindenki békén. Magzatpózban ordítva zokogok.  

Kimegyek oda, ahol senki nem hallja és kiabálok Istennel, hogy miért kell így lennie. Nem könnyebb semmivel. Előveszem a felmosónyelet, amit vittem magammal és szétverem a földön. Most vele kiabálok: hogy tehette ezt velem, hogy csak így itt hagy? Hogy engem meg sem kérdez? Hogy nem szól, hogy baj van? Akkor még tudtunk volna valamit csinálni. Akkor még itt lenne velem.

Mindent én rontottam el. Nem kellett volna úgy a fejéhez vágnom. Jobban kellet volna figyelnem, akkor hamarabb észreveszem. Többet kellett volna vele lennem.

Zsinórban a harmadik este ülök a padunkon. Nem kívánom, de eszem azt a lekváros kekszet, amit úgy szeretett. Megsimogatom a fogkeféjét.

Megyek az utcán és jönnek szembe emberek. Olyan, mintha láthatatlan lennék - így jobb is, ezt úgysem értheti senki. Szeretnék nagyon kicsire összehúzódni, icipicire begubózni. Muszáj mennem a munkába, de zavarnak az embernek. Mindenki próbál kedves lenni, de nekem nem kell, hogy kedvesek legyenek. Nekem ő kell. Hiányzik. Őt nem lehet pótolni. Szétszakad a szívem, hogy már nincs. Ránézek a fogkeféjére.

Zavar, hogy áll a levegő a lakásban. Minden olyan mozdulatlan, amióta elment. Kitárom az ablakot, hadd jöjjön kis friss levegő. Elrakom a téli ruhákat, előveszem a tavasziakat. Kidobom a fogkeféjét.

Elmegyek moziba. Jövő hétre meghívtak egy sütögetésre, elfogadom. Egészen jól érzem magamat. Nevetek. Kicsit furcsa, hogyhogy nevethetek? Otthon este azért kicsit sírok, hogy tudtam nevetni.

Elmegyek nyaralni. Fura, hogy nem vele. Mennyi közös élményünk volt pedig! És ezeket az újakat már nem vele együtt élem meg. De jó végülis, hogy eljutottam ide. Szép hely.

Jó, hogy itt volt, de már nincsen. Itt van a szívemben minden belőle. Én már kicsit ő is vagyok és ez így jó.  

A FÉRFI

Ennyi volt, nincs tovább. Leiszom magam. Alszom. Eszem. Leiszom magam. Összeszedek egy csajt. Alszom. Eszem. Tusolok. Összeszedek egy csajt. Leiszom magam. Alszom. Eszem. Tusolok. Elkezdek konditerembe járni. Alszom. Eszem. Összeszedek egy csajt. Tusolok. Kipattintom magam. Veszek pólót, amiben jobban kijön a bicepszem. Összeszedek egy csajt. Alszom. Eszem. A barber shopban nyírnak új hajat. Ráírok a kis szőkére a strandról. Elviszem randizni. Hazajön velem. Alszunk, eszünk, tusolunk. Legalább nyugi van mellette. Bemutatom a haveroknak. Alszunk, főzünk, tusolunk. Végülis elég jókat eldumálgatunk. Bemutatom anyáméknak. Főzünk, tusolunk, utazunk. Kiposztolom a pálmafás képünket.