Embedded Files
Ars poetica (0/4.)
Ars poetica (0/4.)
2024. augusztus 7.
ÖRÖKSÉG-KÖZÖSSÉG-MINŐSÉG
...és persze személyesség ❤️
Jó hosszú időre eltűntem és közben felgyűlt némi restanciám is (két szülinapi képeslapot elmulasztottam 😥, a körkosarak pedig később érkeznek 😬 - ezekkel kapcsolatban jelentkezem majd az érintetteknél).
Történt egysmás a Kisrigó háza táján az utolsó bejegyzésem óta, de vagy időm, vagy kedvem nem volt mesélni. Olyan is volt, hogy az egész virágozást utáltam és egyre lejjebb csúszott a prioritási listán. Csak az algoritmusért bejelentkezni meg nem akartam, mert az nem igazi és nem őszinte.
Nemrég elvonultam pár napra (a tengerhez 😍), mert jött egy pont, amikor megálltam és megállapítottam, hogy csak robogtam-robogtam, közben vakvágányra futottam, szem elől tévesztve a lényeget. Biztos minden vállalkozás (jujj de komoly szó ez a Kisrigóra 😅) életében van ilyen - mint ahogy az ember életében is előfordulhat.
Persze a katasztrofális szárazság sem lendített a kedvemen - én pont azt élvezem, hogy a természettel EGYÜTT alkotunk valamit, nem ellene akarok folyton küzdeni... Áprilistól kezdve elkeserítő volt a helyzet és a kánikulai napok majdhogynem kegyelemdöfést adtak - de átestem a holtponton és most már remélem, a kert is. (Azért még lekopogom - biztos, ami biztos.😇)
A tengerhez elvittem a jegyzetfüzetemet és írogattam bele sok mindent. Visszamentem fejben a Kisrigó indulásakori elképzeléseimhez és összegyúrtam őket az azóta gyűlt tapasztalataimmal. Ebből a masszából négy szó jött ki nagybetűkkel: örökség, közösség, minőség, személyesség. Négy lába van a széknek, és bár a Kisrigónak csak kettő, de az a kettő ezen a négy pilléren áll. Ezek így együtt leírják, mit jelent nekem a virágozás és mit szeretnék vele a világhoz hozzátenni.
A következő napokban elmesélem külön-külön, miért fontos nekem ez a négy szó - ha van kedvetek, tartsatok velem. Utána megmutatom majd a kertet, meg van egy csomó képem a munkáimról (a kép hátterében lévők mind-mind az elmúlt bő 2 hónapban készültek, részben vendégvirágból) és kis kerti vendégekről is. És most már nagyon szeretnék ezekről mind mesélni.
Ars poetica (1/4.)
Ars poetica (1/4.)
2024. augusztus 11.
ÖRÖKSÉG
A családom generációin átívelő híd
Fontos felismerés volt legutóbb, hogy a virágozás nekem nem cél, hanem eszköz. Hidat építek vele a kígyósi parasztcsaládi szellemi örökségem és a jelenem között. Többletörömöt ad, amikor saját termesztésű virágból dolgozom, mert azt a kígyósi föld adta és a saját kezemmel neveltem. Bónuszként élet marad a nagyszülői házban és hátha a híd így a jövőig elér. ❤️🌠
🌱 Ősök
Újkígyóst dohánytermesztő családok alapították és nekem megmozdult a föld, amikor az első díszdohánypalántáimat beleültettem a kígyósi földbe - így kicsit másképp, de járom az ősök útját. (Aztán eltemettem a kifejlett növényeket, mert megharagudtam rájuk, de az egy másik történet. 🙈)
🌾 Dédszülők
Nagymamám rengeteget mesélt azokról az időkről, amikor az egész család a földeken dolgozott, hogy megtermeljék a saját kenyerüket. Nem a kenyérre valót - hanem a búzát, amit aztán elvittek a malomba megőröltetni, hogy a lisztből Dédnagyanyám megsüsse a család mindennapi kenyerét. Amit az az asztal mellett ettek meg, amin én csinálom a csokrokat - és aminek a fiókgombja van a képen. Ezt nem nagyon mondtam el még túl sok mindenkinek (nehogy zártosztályra küldjenek 😅), de ennek a gombnak varázsereje van: amikor megfogom, körbevesz Dédapám, Dédanyám, meg mindenki aki mögöttük és előttük van.
🍅 Nagyszülők
Amikor még Pesten laktam, már akkor is azon sakkoztam, hogy hogy tudnék távolról Nagyi kertjében virágot termeszteni, hogy újra olyan burjánzó legyen, mint rég, amikor még bírták Nagyapával, és ezzel melengessem Nagyi szívét. Nyilván beláttam, hogy távoli hozzáféréssel nem nagyon lehet virágozni - aztán egyszer eljött az idő és én jöttem közelebb. Túl hamar kiderült, hogy elkéstem... Igazságtalannak éreztem, hogy amikor a terv épp kezdett életre kelni, megszűnt dobogni a szív, amit melengetni szerettem volna vele. Onnantól fogva már nem neki, hanem érte, értük csináltam. Hogy élet maradjon ott, amit két kezével teremtett és gyerekkoromban igazi földi paradicsommá tett nekünk a szeretetével Nagyi és Nagyapa. Sokszor a szemem előtt van mostanában viráglocsolás közben a kép, ahogy Nagyapa jókedvűen locsolja a paprikákat. Sehol máshol nem lennének ennyire közel, mint azon a helyen, amit évtizedekig építettek-szépítettek. A paradicsom még csak érik - a Nagyapa által gyártott hajóhinta sok mással együtt felújításra vár még. De Nagyi hagyományos nárciszai és a melléjük ültetett hipercsili-extravili nárciszaim jelölik már a bejárandó utat: tisztelettel megőrizni, amit teremtettek az előttem járók és hozzátenni a saját megoldásaimat.
🌿 Hogy a családban utánunk következőknek mit jelent majd a fiókgomb és a hajóhinta, azt meg mi írjuk most és az idő majd eldönti. ❤️
Ars poetica (2/4.)
Ars poetica (2/4.)
2024. augusztus 12.
KÖZÖSSÉG
1+1=3
A virágozás nekem nemcsak generációk, hanem emberek közötti hídépítésről is szól. Csomó tervem volt eleinte, amikben a virág mint a közösségteremtés eszköze jelent meg. De ahogy felpörögtek a kerekek, ez a láb háttérbe szorult és a virágozás - pár üde pillanattól eltekintve - alapvetően magányos tevékenység lett. Bár szeretek a kertben tenni-venni, elmélkedni csendes magányomban is, mégiscsak alapvetően extrovertált vagyok és az energiámat többszörözi, amikor közösségben vagyok, így ez a láb nélkül hiányérzetem van. A következőkben ezért jobban igyekszem majd az ehhez kapcsolódó terveim feltételeit megteremteni.
A szakdolgozatírás idén elsodorta például azt, hogy virágba borítsunk együtt valamit Kígyóson. Egy régi szép hagyomány adta az ötletet, amiről Nagymamám mesélt nekem. Kígyóson régen az Úrnapját úgy ünnepelték*, hogy a családok oltárokat díszítettek fel saját virágjaikkal (merthogy régen szinte minden udvarban volt virágoskert), amiket megáldott a pap. Majd jövőre jelentkezem az ötletemmel, de a ti igenetek is kelleni fog hozzá, azért is biggyesztettem egyelőre oda a képre halványan a kérdőjelet. 😇
Júniusban voltak kertlátogatóban iskolás gyerekek, és bár túl sok látnivaló nem volt akkor épp a kertben, de nagyon élveztük a programot - ők is és én is. ❤️ Majd erről mesélek külön bejegyzésben, itt most a témához az a lényeg, hogy ilyet szeretnék majd többet, mert színtiszta öröm volt az egész úgy, ahogy volt. Olyan lelkes zsizsegést hoztak magukkal a gyerekek, tele lett minden vele. 🥰
Írtam korábban is, hogy majd szeretnék felnőtteknek is workshopokat. Jó visszaigazolás volt a húsvéti próbaalkalom arra, hogy jólesik a résztvevőknek és nekem is az ilyen, úgyhogy felvillanyozva várom, hogy a főszereplő dáliák virágzásnak induljanak és a vasrózsák erősödjenek. Tavaly novemberig tartott az ősz, úgyhogy bár a hőség egyelőre elkaszálta, remélem, nem múlt el egy percig sem, hogy legyen idén közös virágkötés. 😇 Ez most egy ilyen év - megtanítja, hogy nem akkor vannak a dolgok, amikor akarom, hanem akkor, amikor lehet.
(*Ha szeretnétek olvasni a régi úrnapi szokásokról, ITT MEGTEHETITEK - szeretettel küldöm Harangozó Imre újkígyósi (falumbeli ❤️) néprajzkutató Úrnapjáról szóló bejegyzését. Imre bácsi amellett, hogy akadémikus, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetett, amiért én nagyon büszke vagyok rá, de nekem gyerekkorom óta legfőképp Imre bácsi, akitől sokat tanultam Kígyósról, Erdélyről és a szemüvegről, amin keresztül a világot nézni érdemes. Hálás vagyok érte, hogy van nekünk egy ilyen kincsünk Kígyóson, mint ő.)
Ars poetica (3/4.)
Ars poetica (3/4.)
2024. augusztus 13.
MINŐSÉG
"Jót s jól! Ebben áll a nagy titok."
Az együtt töltött idő legyen minőségi,
az emberi kapcsolatok legyenek őszinték és tartalmasak.
A tudás legyen alapos.
A környezetem elemei legyenek összhangban egymással,
az ételem legyen jó összetevőkből.
A világba kilőtt gondolatok (és a ruháim 😅) legyenek időtállóak.
Minőség a mennyiség felett (kivéve ruhákból... plusz egy ruha mindig jól jön... 🙈).
Az életemet így szeretem (még ha némelyik csorbát is szenved időnként, de ugye az én napom is csak 24 órából áll meg hát alkalomadtán a vattacukornak ki tud ellenállni 😂).
Hasonlóképp a virágozásban is akkor lelem örömömet, ha minőséggel tudok szolgálni. Csak olyat szeretek kiadni a kezeim közül, amivel én magam az adott pillanatban alapvetően elégedett vagyok. Nem állítom persze, hogy mind tökéletes (meg ugye ízlések és pofonok...) és lehet, hogy a következő nap szebbet-jobbat tudok - mindig van hova fejlődni, és jó, ha napról napra kicsit jobb tudok lenni önmagamnál. Megfigyeltem, hogy amikor ez nem megy, akkor gond van, mert túlhasználom az alkotókedvemet.
Nagyobb munkák után kell pár nap kilélegzés nekem, mire újratöltődik a kreativitásom, a "sorozatgyártás" pedig nem megy, nem nekem való, mert olyankor nem tudom stabilan hozni azt a minőséget, amivel elégedett lennék. Ezek például jó tanulságai voltak az elmúlt évnek, a jövőben a virágozást ezek figyelembevételével képzelem el, hogy élvezetes alkotómunka tudjon maradni.
[Ui.: Gondolkodtam, hogy biztos ezt az idézetet akarom-e ide mottónak, mert Kazinczy a következő sorban meg degradálja a parasztokat azzal, hogy a nyelvújítást ellenzőket elküldi a földekre dolgozni: "Ezt ha nem érted, Szánts és vess". Nagyi mindig felbosszantotta magát azon, amikor a paraszt szót negatív értelemben használták, és nekem is rossz hallani. De annál letisztultabban aligha tudnám kifejezni minőség melletti elköteleződésemet, mint hogy jót és jól csinálni.]
Ars poetica (4/4.)
Ars poetica (4/4.)
2024. augusztus 14.
SZEMÉLYESSÉG
"Ú Stefi, ez pont olyan, amilyet elképzeltem!" (idézet a menyasszonytól, akiknek életem első esküvődekorációját csináltam)
Eszembe jutott az egyik első kis béna videóm, amiben azt írtam, hogy "nálam minden egyes csokor szeretettel van átkötve". Az utóbbi egy év tapasztalata is azt mutatta, hogy ez nekem nagyon fontos, ezért továbbra is marad ez a vezérfonal. Ezt a fajta személyességet, amit nekem ez jelent, nem akarom feladni, mert ez megintcsak olyan elem, ami örömmé teszi a virágozást - nekem ezáltal is híd emberek között. Szeretek összerakni egy képet a fejemben az alapján, hogy milyen okból fontos a megrendelőnek a virág, abból kitalálom, hogy mit szeretne közvetíteni vele, aztán azt is próbálom belőni, hogy vajon minek örülne a megajándékozott (vagy maga a megrendelő, ha például menyasszonyról van szó vagy magát ajándékozza meg valaki ), és munka közben ők járnak a fejemben - én azt élvezem igazán, ha NEM VALAMIT csinálok, hanem NEKIK csinálom. Látom viszont, hogy ez a magamtól elvárt minőséggel karöltve kapacitásbeli korlátot is szab, "tömeggyártáskor" nem tudom stabilan jó formámat hozni személyességben sem, akkor pedig nem vagyok annyira elégedett, úgyhogy ezen a mezsgyén meg kell tanulnom jól egyensúlyozni.
Nagyon gondolkodtam, hogy mi lenne a legjobb illusztráció ehhez az utolsó témához, aztán beugrott egy fontos rajzom. Máshogy ugyan, de személyesség ez is, mert elég belső dolog nekem. Dilemmáztam, de azért mutatom mégis meg, mert nem sokkal azelőtt rajzoltam, hogy az első virágmagrendeléssel tevőlegesen is elindult a Kisrigó története - szerintem ez a rajz és ami mögötte van, volt az utolsó hiányzó darab, hogy összeálljon a puzzle. Az már több posztomban megjelent, hogy nekem nem úgy ment, hogy felkeltem egyik nap azzal, hogy én mától virágozom. Ahhoz kellettek találkozások és kellett néha kíméletlen őszinteség magam felé. Ez a rajz is egy ilyen önismereti ugrás után készült, nem akarok itt mélyebben belemenni (amúgy a mentálos suli egyik pszichodráma alkalma után született), a lényege, hogy rajta van, mi ad nekem biztonságot, amikor nehézségek jönnek velem szemben. És amikor ezek az elemek új értelmet nyerve nagyjából helyükre kerültek, Dédnagymamám képe pedig a falamra, akkor már nem is nagyon maradt kérdés, hogy merre van az előre és szárnyat bontott a Kisrigó.
Page updated
Google Sites
Report abuse